Interjú Inhof Katlin táncművésszel a flamenco, az önismeret és a közösség erejéről
A flamenco sokkal több, mint egy látványos spanyol tánc. Egyszerre fejleszti a testet, erősíti az önbizalmat, és olyan önkifejezési forma, amely sokak számára belső egyensúlyt és közösséget is ad. Inhof Katalinnal, a La Kati Flamenco Művészeti Tánciskola alapítója évtizedek óta tanulmányozza, tanulja és tanítja ezt a műfajt. Arról beszélgettünk, hogyan lett a flamenco számára életforma, miért választják egyre többen ezt a különleges mozgásformát, és hogyan adhat a flamenco önbizalmat, belső egyensúlyt és nem mellesleg közösséget – kortól és előképzettségtől függetlenül.
„A flamenco számomra nem egyszerűen egy tánc, hanem egy önkifejezési forma – és az ember az élettapasztalatával egyre többet tud beletenni.”
– Manapság itthon is egyre többet hallunk a flamencoról. Mi az és mit jelent Neked, hol találkoztál vele?
– A flamenco számomra nem egyszerűen egy tánc, hanem egy önkifejezési forma. Egyszerre van benne erő, szenvedély, fegyelem és szabadság. Azért szerettem bele, mert nőként olyan oldalamat tudtam vele megismerni, megélni és megmutatni, amit más táncokban nem találtam. Amikor először találkoztam a flamencoval, az fogott meg benne egyrészt, hogy táncosként is van benne kihívás – mert huszonévesen még bőven kerestem a kihívást – emellett pedig vonzott a mélysége. Ezt még nem is értettem igazán akkor, csak éreztem, hiszen Madridban kezdtem el táncolni, ami egy nagy város, és ott ezt a mélységet nehezebb volt megismerni. Ahhoz, hogy igazán megértsem, mi a flamenco, Andalúziába költöztem. Ott, az andalúz emberek kultúrájában, életfilozófiájában és mindennapjaiban értettem meg igazán, mit jelent a flamenco. Ott éltem, táncoltam, tanultam, és szívtam magamba mindazt a tudást és életérzést, amelyből ez a különleges művészet táplálkozik.
Én kortárs táncosként működtem előtte, és számomra a tánc kezdettől fogva az önkifejezés egyik formája volt: művészeti ág, nem egyszerűen szórakozás. A flamencóban azt szerettem meg, hogy egy nagyon kötött, összetett rendszerből – a ritmusból, a compásból, a mozgásrendszerből és annak szabályaiból – egyszer csak megszületik a szabadság. Először el kellett jutnom egy olyan magas szintre, hogy ezt a nyelvet már valóban „beszéljem”, és meg tudjam fogalmazni a saját gondolataimat, érzéseimet. Ami pedig különösen megfogott benne, hogy rájöttem: ez egy olyan tánc, amelyből nem lehet kiöregedni. Sőt, éppen ellenkezőleg: bele kell érni. A flamenco attól is kortalan, hogy az ember az élettapasztalatával egyre többet tud beletenni. Én kifejezetten szeretem nézni, ahogyan az idősebb flamenco-táncosok táncolnak, mert egészen más mélységet, történetet és jelenlétet hordoz a mozdulatuk. Ma sokan valóban azért jönnek hozzám, mert vonzó számukra, hogy a flamencót egyedül is lehet táncolni. De számomra ennél sokkal fontosabb az a szabadság és önkifejezési lehetőség, amit ebben a művészeti formában megláttam.
– Miért maradtál Spanyolországban, mit találtál ott, amit nem tudtál otthagyni?
– Eredetileg azért mentem, hogy spanyolul tanuljak, de végül a spanyolt is a flamencon keresztül tanultam meg. Teljesen magával ragadott ez a tánc, és nem éreztem elégnek, hogy Madridban veszek órákat, ezért lementem Andalúziába is. Nagyon tetszett például, hogy az emberek a jó időben a főtéren ülnek és beszélgetnek az árnyékban, a gyerekek közben játszanak, nem sietnek haza este sem, nem kellett magadra zárni az ajtót. Arra a kultúrában erősen jelen van a közösség: összejönnek, és könnyebb találkozni akkor is, ha mindenki elfoglalt. Ezen kívül a hangulat is tetszett, az, hogy ha végigmész az utcán, megcsap a jázminnak és a narancsnak vagy az olivának az illata a lakásokból, az emberek kifejezik az érzelmeiket, egyből ventillálnak. Ez a temperamentum vonzott, és ez a flamencoban is nagyon megvan, például az előadóművészek biztató szavakat, úgynevezett motivációkat mondanak egymásnak, például, hogy „ez az, ügyes vagy”, „szép vagy” és így tovább. Tehát kifejezik szavakkal, hanggal az érzéseiket a táncban. Azt veszem észre, hogy ez itthon valamiért nehéz – és a workshopjaimon is észreveszem. Ez a csatorna nekem ugyanakkor nem volt ismeretlen, mert korábban énekeltem. Ami pedig nagyon megfogott még kint a táncban, hogy akkor lesz hiteles, ha őszintén tudsz kapcsolódni az érzésekhez – és nem utolsósorban az, amit a filmekben is látni, hogy minden korosztály, a gyerekektől kezdve az idős emberekig is táncolják. Ezt is csak kint lehet megtapasztalni a „kályhánál”, Spanyolországban.
„A flamenco tényleg mindenkinek való, akiben van nyitottság.”
– Tehát igaz az, hogy a flamencot bármilyen életkorban el lehet kezdeni?
– A legnagyobb tévhit, hogy a flamencot fiatalok táncolják. Nem az számít, hogy hány éves vagy, hanem hogy mennyire vagy nyitott, mennyire szeretnél még tanulni. Ezért van az, hogy a legfiatalabb tanítványom 15 éves, sőt, már óvodásokat is tanítottam, de ugyanígy bátran jönnek 70 évesek – tehát tényleg minden korosztály megtalálja azt, amit keres benne. Az órák után más attitűddel megy haza. Észreveszem – és a visszajelzések is ezt támasztják alá, hogy a tanítványok jobban odafigyelnek magukra: a testükre, a frissességükre. Van olyan tanítványom például, aki azt mondta, hogy a flamenconak köszönhetően meglépett olyat, amit nem tudott addig, például bátorságot nyert a segítségével, hogy egy élethelyzeten változtasson. Valahogy számomra az a legmeglepőbb, ahogy sokaknak képes – szinttől és életkortól függetlenül – „felnyitni” a szemét a tánc.
– Ez Rád, mint táncosra milyen hatással van?
– Táncosként már én sem tudom levenni azt a szemüveget, amit a flamencon és Spanyolországon keresztül kaptam. Például már nem szeretem, ha be van szűkülve a tér, ezért is költöztem vidékre. A másik pedig az, hogy minden női életszakaszomban más színt mutatott meg a nőiességemből. Húszévesen a drámai műfajok fogtak meg, aztán a vidám műfajok, majd a harmincas éveimben már anyukaként táncoltam, sőt, azt éreztem, hogy bizonyos dolgokhoz anyukává kellett váljak, hogy megértsem – és a táncom is megváltozott a fiam születése után. Technikailag összetett ugyan a flamenco, ezért érdemes fiatalon megtanulni, de akkor még nem mond sokat, vagy nem annyit, amit később. Egy húszéves tánca is nagyon szép, de bele kell érni. Az idősek táncában azt látjuk, hogy egy mozdulatban már benne van az életük. Fontos megemlíteni még, hogy itthon a flamenco nőkre van központosítva, de kint természetesen férfiak is táncolják – és egy az egyben ugyanazt mindketten. Ugyanakkor a férfi a férfi, a nő pedig a női energiát viszi bele a táncba, és ezek nem versenyeznek, nem kioltják, hanem szépen felerősítik egymást.
– Ezt a „felerősítést” esetleg tapasztaltad a helyiek között a társadalomban is? Nincs ez a hierarchia meg, mint mondjuk a magyar néptáncban?
– Igen, a nők is hangosabbak, bátrabbak talán. Persze ott is megvan a „macsó” kultúra, és a „mamma” jelenléte erős, a táncokon ez is látszik. De az életet talán másképp fogják fel, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, hogy az ott olyan, mint egy játék – egy társasjáték.
„Azzal a mentalitással nem lehet messzire jutni, hogy az alapján csinálok valamit, hogy megéri-e vagy sem, ez egy zsákutca.”
– Említetted a vidéket, honnan indultál Spanyolországba, Pestről vagy vidékről, mi volt a motivációd?
– Vidékről szerintem nehezebb nagyot ugrani, mint mondjuk Pestről, tehát szerintem nekem könnyebb volt Pestről indulni – ezt erősen tapasztalom. Pesten ma már lehet flamencot tanulni, de amikor én elkezdtem, ez még nem volt így, tehát nem volt más választásom, mint kimenni. Persze ez nem volt könnyű, hiszen sok pénz és idő, energia ez a sok út. A legtöbb zenészeknek, táncosoknak nem éri meg kimenni olyan sokáig, és ez érthető, mert itthon nem lehet értékesíteni azt az energiát, pénzt, hogy visszahozza. De ha én ezzel a hozzáállással megyek ki, akkor most nem táncolok, sőt, nem ülünk itt. Én azt gondolom, hogy azzal a mentalitással nem lehet messzire jutni, hogy az alapján csinálok valamit, hogy megéri-e vagy sem, ez egy zsákutca. Mert ha valami érdekel, beleteszek energiát – az, hogy mit tudok belőle kivenni, már más kérdés. Például én magas szinten táncolok, amit itthon nehezen tudok megmutatni, mert ahhoz olyan zenészek, énekesek és értő közönség kell. Én abba tettem nagyon sok energiát, hogy rájöjjek, hogyan tudom itthon megmutatni és átadni mindazt, amit megtanultam. A tanítást is külön meg kellett tanulnom. Attól, hogy valaki hivatásos táncos, még egyáltalán nem biztos, hogy tud tanítani – a kettő nagyon más. A hivatásos táncosok képzésében egészen más a cél és az elvárás: ott lehet nagyon intenzíven, szigorúan dolgozni, mert a táncos tudja, miért van ott, és tudja, hogy magas szintre kell eljutnia. A hobbitáncosokat és a kezdőket viszont másképp kell tanítani. Meg kell érteni, hogy mi motiválja őket, miért jöttek, mit szeretnének megélni a táncban.Én például a türelmet is a tanítás során tanultam meg. Magammal kapcsolatban nagyon türelmetlen vagyok, a tanítványaimnál viszont meg kellett értenem, hogy nem az a fontos, milyen gyorsan tudom megtanítani nekik az anyagot, hanem az, hogy mikor tudják azt valóban megélni. A flamenco ráadásul nem egy egyszerű tánc. Összetett a ritmusa, a mozgásrendszere, a technikája, és idő kell ahhoz, hogy valaki elkezdje igazán érezni. Én tudnék olyan órát tartani, ahol két hét alatt megtanítok valamit, amit más módon akár két hónap alatt sajátítanának el. De ha ezzel közben elvesszük a tanítványtól a sikerélményt, az örömöt és azt az érzést, hogy „én ezt meg tudom csinálni”, akkor elveszítjük a lényeget. Nekem ezért megéri akár két hónapig tanítani valamit, amit két hét alatt is meg lehetne tanítani. Mert számomra az a fontos, hogy a tanítvány közben megszeresse a flamencót, megtapasztalja a saját fejlődését, és egyszer csak eljusson oda, hogy már nem csak végrehajtja a mozdulatokat, hanem elkezd szabadon táncolni. És talán éppen ez az egyik legszebb dolog a flamencóban: mindenki tudja tanulni, gyakorolni és táncolni a saját szintjén. Nem kell ugyanott tartanunk. A flamenco akkor is adhat örömet, ha valaki kezdő, és akkor is, ha évtizedek óta táncolja.
„A flamenco egy önismereti út volt, amivel nemcsak egy táncot, hanem egy új nyelvet és kultúrát is kaptam.”
– Tehát Neked nem is volt választásod tulajdonképpen, csak kint tanulhattál. Mi az, amit ezzel a külföldi tanulással pluszban kaptál?
– Nekem még nem volt lehetőségem itthon tanulni. Ma már egy erős szintre fel lehet jönni, és sok külföldivel találkoztam, akik magas szintre eljutottak – a tánctechnikát meg lehet tanulni, de ha magas szinten szeretne valaki ezzel foglalkozni, azt csak kint lehet. Én Madridban kezdtem egy évet, utána Sevillaba mentem – még autostoppal jártuk be Andaluziat. Cadiz és Sevilla érdekelt nagyon, ott éltem, jártam a tánc konzervatóriumba is, és Velanciába. Nekem nagyon sokat számított és segített az, hogy sok barátom volt kint – ha ők nem lettek volna, az anyagi lehetőségek nem engedték volna, hogy annyi időt kint töltsek. Vannak barátaim, akik a Liszt Ferenc Akadémián tanultak, ők segítettek Andalúziában, laktam náluk, sokat támogattak. A barátaimnak például a klasszikus zenében az Magyarország, ami nekünk flamencoban Spanyolország, szóval így kölcsönösen segítjük egymást. Ez nagyon szerencsés, és nagyon sokat ad. Szerencsés vagyok, mert noha sokan vannak kint hónapokig, hetekig, de évekig már kevesen tehetik meg, hogy kint éljenek és tanuljanak. Ez a kinti kapcsolatrendszer tehát fontos, hiszen nagyon segítőkészek, ott nagyon akarnak segíteni. Amikor először tanultam Andalúziában, már nem azt éreztem, hogy egy táncot tanulok, hanem egy kultúrát, mert a flamenco része a mindennapoknak. A vidéki versenyeket is megnézhettem, részese lehettem – ezek nagyon különleges és intim közösségi élmények. Jó látni, hogy szabadon énekelnek, zenélnek és táncolnak. Nálunk már csak talán az idősebbekre emlékszünk, hogy „nótáznak”, a spanyoloknál ez viszont megmaradt a mindennapokban. A flamenco mellé tehát nemcsak barátságokat, hanem egy új kultúrát és szemléletet kaptam ajándékba.
– Kik a mestereid, példaképeid?
– Sok mesterem van, akiket nagyon szeretek. Andrés Pena, tőle a buleriast és azt tanultam meg, hogy nagyon virtuóz tud lenni, de annyira szét tudja szedni a lépéseket és kigyakoroltatja a bonyolultakat, hogy én is meg tudtam tanulni könnyebben, mint gondoltam volna. Ő egy cadizi táncos, kemény tanár és sokat követel, féltem is az óráira bemenni, de talán tőle tanultam a legtöbbet, példul a zenét őt tanította meg hallani, és azt is, hogy milyen a zenész és táncos közti kapcsolat, vagy hogy kell belépni egy ritmusba, hogy kell együttműködni a zenésszel. A felesége Pilar Ogalla, ő nagyon nőiesen táncol, arra nagyon emlékszem, hogy ha elrontottunk egy lépést, nem kinevetett minket, hanem megnyugtatóan mosolygott, hogy nem baj, majd a következő sikerül. Ezek ilyen apróságok, de sokat adtak. A stílusa, türelme és ahogy táncol, az egész személyisége lenyűgöző volt számorma. Rafael Campallo, akit még VHS kazettán meg a Mezzo csatornán láttam először és nagyon elegáns, nagyon könnyed és mégis virtuóz. Tőle aztán végül tanultam is, mert úgy alakult, hogy ugyanabban az iskolában adott órát, ahova jártam. Féltem kicsit tőle, hogy milyen lesz tanárként, de évek után épp alergiast tanított és nagyon jó tanárnak is bizonyult. Még a fiam is járt órára velem akkor, és amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, akkor rögtön mutatott pár legényes lépést, nagyon kedves volt. Juana Amayatól pedig nemcsak táncot, hanem filozófiát is tanultam. Ő csak cigánytáncokat tanított, és érdekes, hogy ő is ismerte a magyar cigány táncokat egyébként. Nála sokat kellett improvizálni, és nehéz volt. Azért amikor ő vagy egy másik mester azt mondta, hogy Kati ez nagyon jó volt, az nagy elismerésnek bizonyult számomra.
Az egész tanulás igazából egy önismereti út volt, sokat féltem, hogy hibázok, azt éreztem, hogy elvárnak a tanáraim egy szintet, ezt a gátat sokáig tartott küzdeni – és ebben is nagyon jó segítségek voltak a mestereim.
– Sokszor említetted a kinti barátaidat, hogy jött az, hogy felléptél is Spanyolországban magyar flamenco táncosként?
– Már kialakítottam kapcsolatot zenészekkel, volt saját koreográfiám is. Szerettem volna a helyi közösségnek például Cadizban megmutatni hogy mit tudok, és ott velük táncolni. Ez igazán nagy élmény volt. Nagyon szívesen jártam Andalúziában „fiestákra” különböző kisvárosokba, falvakba, eseményekre megtapasztalni, hogy milyen az eredeti közegben táncolni. Én akkoriban tanultam a legtöbbet, amikor ennek a folyamatnak és utazásoknak a részeként ezeket a saját koreográfiákat tanultam. Spanyol zenészek kísértek, őket sokszor meghívtam azóta, hogy hazaköltöztem.
– Itthon is szoktál élőzenére tanítani, ez miért fontos egy kezdőnek?
– Mert a kultúrához is hozzátartozik. A flamenco úgy van meg valamiért itt bennünk, hogy szólótánc. De tulajdonképpen nem az, mert ott a zenész és az énekes is, és ha le szeretném egyszerűsíteni, úgy is mondhatjuk, hogy a tánc egy párbeszéd a zenészekkel. Ezt a játékot nem lehet másképp megérezni és megtanulni, csak akkor, ha a zenészekkel dolgozunk. Igyekszem átadni a táncosok és zenészek közti kommunikációt és azt, hogy mi honnan származik. A flamencoban ráadásul a táncos vezet és a zenészek akkor tudják lekísérni vagy elfogadni, ha látják, hogy ezt a kommunikációt a táncos ismeri. Ha pedig megtanulod ezt a nyelvet, akkor nagyon pozitívan állnak hozzád, és jó lesz táncolni, már van egy közös nyelv – és már tudsz improvizálni is, szabadabban táncolhatsz.
– Melyik a kedvenc táncod?
– Mindig amelyiket táncolom. Nagyon szeretem az alegríast, az ugye Cadizból származik. Nagyon nehéz és látványos tánc, uszályos gyönyörű kendőkkel táncolják. Ez volt nekem az egyik legnagyobb kihívás, mert ez tényleg egy nagyon vidám tánc, és hitelesen nehéz táncolni. De nagyon szeretem a tientost , tarantost, tangost seguirat, ami lassú, mély és drámai, de a soleat és a buleriast is. És a legyezős táncot is, az nagyon nőies és nagyon szép – na akkor most majdnem mindet fel is soroltam! Van, ami tájegységekhez, van, ami pedig hivatásokhoz vagy népcsoportokhoz köthető ezek közül – tehát mind különbözik, más. Mindet ugyanolyan szépnek tartom.
– Hogy érzed, alakított téged a flamenco, most is ezt a pályát és a tanítást választanád?
– Igen, ez a legjobb dolog, ami történhetett velem. Ha nem találkozom a barátaimmal, a flamencoval, el se tudom képzelni milyen lenne az életem. Eredetileg musical színésznek készültem, de láttam, hogy ami itthon van, az más, mint mondjuk más országokban és az angol nyelv sem jön úgy például szívből, mint a spanyol nyelv. Kimentem és megtaláltam, spanyol is lettem, lehet spanyol is voltam előző életemben – ha nem is flamenco táncos, de spanyol, az biztos. Ezért is nagyon fontos számomra, hogy a kezdők is megértsék azt, hogy mi a flamenco kultúrája. Például amiről már beszéltünk, hogy az élő zene mennyire fontos – csak akkor értettem meg a compast és tudtam eltapsolni egy ritmust jól, mikor megtanultam hallani – felvételekről ezekkel küzdeni lehet, de ha élőben hallod, megérted – és ott a varázsa is ugye.
– A flamenco változott/változik folyamatosan, mint műfaj?
– A flamencot sokszor a „folk” kategóriába teszik rendezvényeken, pedig tulajdonképpen nem néptánc, hanem egy önálló műfaj. Az Andalúziában élő népek hozták magukkal, és összetett, sokszínű ebből kifolyólag is: például ott vannak a dél-európai gyökerei, ami nálunk a cigánytáncokhoz hasonlít, akkor Észak-Afrikából az ilyen keleties, hastáncos mozdulatokat ismerhetjük, Indiából pedig a bonyolultabb ritmusokat – ugye ott csörgő van a táncosok bokáján – szóval ezek mind összeolvadtak, és a berber, zsidó, spanyol, cigány népek kultúrája mind hozzájárult a kialakulásához. Kicsit a jazzhez hasonló műfaj, ami evolúción ment keresztül és folyamatosan fejlődik. Így a flamencoba is új hangszerek kerülnek be, mint például a fuvola, hegedű, basszusgitár. Eredetileg csak a gitár és ének, taps volt és teljesen természetes, hogy fejlődött, nyitott az idők alatt, mert egy folyamatosan élő műfaj – aki követi, az láthatja, hogy mennyire „él”, már csak a művészi szabadság miatt is, amit ez a tánc ad.
– Itthon milyen programokon lehet megismerni a flamencot? Mit tegyen az, akit érdekel ez a tánc?
– Főleg tanfolyamokon, workshopokon, táborokban, de elindítottam egy VIP mentorprogramot is. Tud olyan is tanulni, aki csak heti egyszer kikapcsolna, közösségre vágyik. Néha kirándulunk vagy táborokban találkozunk. Természetesen olyanokat is szeretettel várok, akik táncosok vagy akár oktatók szeretnének lenni. A flamenco tényleg mindenkinek való, akiben van nyitottság. Tapasztalatom szerint egyébként legtöbb nő nem a színpad miatt jön, hanem szeretne kapcsolódni önmagához, vannak sokan például akik az érzelmeiket szeretnék fejleszteni a tánccal. Lényegében az a legegyszerűbb, ha valakit érdekel, hogy kipróbálja egy ingyenes próba óra keretében, erre is lehetőség van.
Nekem szívügyem, hogy átadjam a flamenco kultúráját a hobbistáknak, kezdőknek is, akik saját örömükre jönnek, hogy ők is megéljék ezt. Illetve azt is nagyon szeretném, ha a flamenco tanítása egyre több helyre vidékre is eljutna.
„A flamenco megtanított arra, hogy nem kell tökéletesnek lennem.”
– Mi a legnagyobb tanítás, amit a flamenco adott?
– Az én életemnek 180 fokos fordulatot adott, gyakorlatilag Spanyolországban váltam felnőtté és a flamencoval egy új életet kaptam. Itthon otthon vagyok, ott pedig itthon. Nem tudom elképzelni, hogy ne menjek. Az egy plusz ajándék, hogy ez a megélhetésemmé is vált, mert vállalkozóként is épülök folyamatosan. A tánc különlegessége pedig az, hogy egyszerre dolgoztatja meg a testet, a figyelmet és az érzelmeket is – mert mentálisan és érzelmileg is fejleszt. A flamenco megtanított arra is, hogy nem kell tökéletes legyek – és arra, hogy a fejlődés nem egyik napról a másikra történik, hanem kitartó munkával – ez igaz ugye az életre is. Sokat gondolkodtatott, hogy mi az, amivel kiteljesedik ez az egész és én arra jutottam, hogy az, hogy kitartóan csinálom, tehát kitartásra és alázatra tanított. Huszonévesen azt is megláttam a flamencoban, hogy végre egy tánc, amiből nem lehet kiöregedni! És ez szerintem egy nagyon nagy motiváció, így nekiállni valaminek, hogy egy életre szól, sőt idővel egyre több tartalommal tölti meg a mozdulatokat. Én erről nem tudom levenni a szemem, minél idősebb ember táncol, annál izgalmasabb számomra a története. Ezen felül élet, energia, motiváció, szabadság – igaz, hogy a ritmusok szigorúak, de ha már tudja az ember, rendkívüli szabadságot jelent ez a tánc, a zapatea, a lábmunka pedig mintegy „leföldel”, összekapcsolja a földet az éggel. A flamenco tehát egyfajta közvetítő is – és ahogy mondtam, szerintem az egyik legjobb benne, hogy ezt bárki megtapasztalhatja, aki tanulja és átültetheti a saját hétköznapjaiba azt, amit számára ad.
Itt követheted Inhof Katalin munkáját, és ha megszólított a flamenco világa, adj magadnak egy esélyt: próbáld ki te is egy próbaórán.